Csempészet az 1950-es években a csehszlovák–magyar határon

Nyomtatóbarát változatKüldés e-mailbenPDF változat

Farkas Gyöngyi (Magyar Mezőgazdasági Múzeum)

Előadásom egy most elkezdett kutatás első eredményeit foglalja össze. Forrásaim olyan nyomozati és periratok, amelyek tiltott határátlépéssel és csempészettel vádolt személyek kihallgatása során keletkeztek. Az eddig vizsgált dokumentumokból nyilván nem adható teljes kép a csehszlovák-magyar határon folyó csempészetről, csupán néhány eset elemzésére és közös jellemzőinek kiemelésére vállalkozhatok.

A megismert csempész-ügyek résztvevői (mindannyian a csehszlovák határhoz közeli települések lakosai) e kockázatos vállalkozást kereset-kiegészítésként folytatták. Többségük állásban volt (MÁV-nál, bányában) vagy néhány hold földön gazdálkodott, egy részük alkalmi munkából élt. Néhányan évek óta jártak át a határon, számukra a csempészés rendszeres bevételt jelentett, mások (legalábbis a nyomozók számára előadott vallomásuk szerint) csak egy-két alkalommal tették ezt.

A sikeres csempészet több szereplőt foglalkoztató, kölcsönös bizalomra épülő tevékenység volt. A csempészésben érintett személyek az akcióban betöltött szerepük, érdekeltségük és kockázatvállalásuk szempontjából több csoportba sorolhatók. A „csempész-vállalkozó” biztosította a csempészáru anyagi fedezetét (pl. női fejkendőket vásárolt). Az általam vizsgált esetekben többnyire ő is vitte át az árut a határon, de olykor „csempész-napszámost” fogadott – az érintettek szóhasználatában „fuvarost” vagy „csomaghordót” –, aki vagy vele együtt ment (így több árut lehetett átcsempészni) vagy őt helyettesítette a csempészúton. Szolgálataiért előre kialkudott fix összeget vagy a csempészáru értékének meghatározott százalékát kapta. Olykor a „fuvaros” is vállalkozóvá lépett elő, amikor megbízója áruja mellett saját árut is vitt. A sikeres határátlépést segíthették az ún. „felderítők” is. Az egyik csempészvállalkozó két rokonát (sógorasszonyait) kérte meg, hogy egy kialkudott összeg ellenében a csempészek előtt járva kísérjék őket a határhoz és figyelmeztessék őket a határőrök jelenlétére. A határ illegális átlépése más esetekben a határőrök megvesztegetésével történt. Ugyancsak fizetni kellett annak révésznek, aki a csempészáruval feltűnően megrakott embereket a nap bármely időszabában (így éjszaka is) átvitte a Tiszán (amennyiben azok a Tiszántúlról jöttek a csehszlovák határhoz).

A csempészettel szerzett haszon, ha leszámítjuk fent említett költségeit még így is elég nagy volt ahhoz, hogy megérje a kockázatvállalást. A kezdők a tapasztalt csempészektől szerezték az információkat, hogy milyen áruval  érdemes üzletelni, miből van hiánycikk, mit lehet olcsón venni és drágán eladni. A csempészés többnyire mindkét irányba valamilyen árucikkel történt. (Találkoztam olyan esettel is, amikor kifelé dollár volt a csempészet tárgya.)  Magyarországról zsírt, szalonnát, női fejkendőt, textíliát vittek, Csehszlovákiából bakancsot, gumicsizmát, női és gyerekcipőt, cigarettapapírt, tűzkövet, írószereket, gyöngyházgombot hoztak. A magyar árut a határon túl megbízható kapcsolatokon (gyakran rokonokon) keresztül értékesítették, és sokszor ők szerezték be a csehszlovák árut is. Magyarországon a nagyobb tétel csempészáru értékesítése szintén orgazdákon keresztül történt, gyakran ők voltak a megrendelők is. A Budapesthez közeli települések lakói a fővárosba (a Teleki és a Garay térre, a Keleti pályaudvarhoz vagy az üzletek államosítása előtt magánkereskedőkhöz) vitték az árut.