Felsőoktatás-piac és tehetséggondozás a Bologna-folyamat tükrében

Nyomtatóbarát változatKüldés e-mailbenPDF változat

Fekete Sándor (ME BTK Politikatudományi Intézet)

A felsőoktatás tehetséggondozási rendszere intézményen belüli (diákkör, szakkollégium, diákkonferencia; ösztönző eszközök: ösztöndíjak, hallgatói kiválóságért adott díjak) és kívüli elemekre (tanulmányi ösztöndíjakra, alapítványok ösztöndíjaira, közintézmények, illetve magánszervezetek által szervezett konferenciákra, tanulmányi és esettanulmányi versenyekre) épül.

Rendkívül fontos a tehetséges hallgatók kiválasztásának tudatossága, menedzselése a felsőoktatási tanulmányaik során. Alapkérdés, amit meg kell válaszolnunk, hogy mit kell tenni a tehetséges 5–10% időben történő felismerésére, és közülük is a kiemelkedő 1–3% tudományos pályán időben történő elindítására. Mivel a bolognai képzés első három évében kevés az idő, nagyobb odafigyeléssel lehet csak a tehetséget felismerni, pályán tartani. Ugyanakkor szükséges a már kiválasztottakkal való foglalkozás technikájának, gyakorlatának, intézményi és intézményen kívüli szabályozásának újragondolása is.

Előadásom célja, hogy értékelje a tudományos diákköri modell tapasztalatait egy új összefüggésrendszerben. A modellét, amely a felsőoktatásban tanuló hallgatókat arra kívánja ösztönözni, hogy tutoraik segítségével feltárják a magukban rejlő tehetséget, amellyel képesek az átlagosból kiemelkedni, megtanuljanak kutatni, megtapasztalják a felfedezés örömét, s tapasztalatokat gyűjtsenek a publikálásban és a tudományos közszereplésben.

A tudományos diákkörök rendszere 1952-től országos mozgalommá fejlődött, a szilárd működést felmutató rendszer magas tudományos igényű, és élvezi a magyar tudományos közélet támogatását.

Előadásomban külön szeretném kiemelni Takács István és Takácsné György Katalin 2010-es kutatását a magyar felsőoktatásban folyó tehetséggondozás gyakorlatáról, s az eredmények továbbgondolása is célom, illeszkedve az új Nftv. koncepciójához. A kutatások alapján vélelmezhető, hogy a felsőoktatási piac korántsem egységes, s az egyetemeken meglévő tudományos potenciál erősebb alapot ad a tehetséggondozásra, mint a gyakorlatorientált képzésben érdekelt állami- és magánfőiskoláké. Azt azonban ma nem lehet megjósolni, hogy az egyetemi szféra fenn tudja-e tartani a kialakított tehetséggondozási modell hatékonyságát a megváltozó háromciklusú képzésben, azaz a BA-képzésben ki tudja-e alakítani azokat a hallgatói tudományos műhelyeket, amelyeket működtetni volt képes az osztatlan képzés keretében, hiszen a hallgatók többsége negyed-ötödéves korára jutott el addig, hogy tudományos igényű dolgozattal jelenhessen meg, prezentálva az addig folytatott kutatómunkájának eredményeit.